fairy tale

szerda este. lassan éjfél. fáradt vagyok.

lehunyom a szemem, hogy kinyithassak egy harmadik, belső látószervet. azt amelyik nem pillanatnyi külső ingerekből nyeri az infot, hanem agyam rostáján már átszitálta, ismeri a múltat, és jövőt és ha akarja úgy csűri csavarja a történetet, ahogy kedve tartja. míg szemünk ragaszkodik a realitáshoz, addig fantáziánk könnyen elrugaszkodik tőle. szóval, ha a valóság nincs ínyemre, átkapcsolok inkább wonderland-re.

hogy a trip még kellemesebb legyen, klasszikus aláfestő zenét választok, közelembe helyezem az illóolajos kerámia edénykét és megelégszem egy gyertya gyér fényével.

egy óra számlapját látom magam előtt. hatalmas ódon óra, pont mint a vissza a jövőbe egyben, amin a doki csimpaszkodik, csak most nincs őrült tudós a környéken sem. csak én állok szemben a mutatókkal és figyelem őket, amint visszafelé forognak. egyre gyorsabban. és míg én mozdulatlanul állok, addig 24 óra történései visszafolynak az időben mellettem.
kimerevítem a képet. oldalra billentem a fejem és szemügyre veszem. ütött kopott barna bőrönd hever a lábamnál. letérdelek, felcsapom a tetejét. egyedül én mozgok, a táj mint egy 2 dimenziós fotó áll. a bőrönd tele van kacatokkal, de amire nekem most szükségem van az egy halom festék és néhány ecset. a valóságban egy kurva almát se tudnék lerajzolni, de itt, wonderlandben nincs számomra lehetetlen. egy falapra kinyomok pár tubus színt, fogok egy ecsetet, körülnézek és

elkezdem kiszínezni az emlékeim...

fehér ingben állok egy kis faház szobájában. kint zord tél, itt belül kandallóból áradó melegség. fa bútorok, hatalmas ebédlőasztal, körülötte sok-sok székkel. szú ette tetőgerendák a fejem felett. lesöpröm a ruhám, csupa forgács és faszilánk, mivel pár perce raktam meg újra a tűzet. vendéget várok, emiatt ez a nagy felhajtás, emiatt töltöttem a fél napot azzal, hogy kitakarítsam ezt a kis házikót. és ezért feszül a mellemen ez az ing is. hallom ahogy megérkezik az autója. kerekei ropogtatják a havat, fényszórói bevilágítanak az ablakon. megdobban a szívem. megdörzsölöm a tenyerem és beletörlöm a koszt róla a nadrágomba. az legalább nem fehér. az asztalra nézek gyorsan, üveg bor, 2 talpas boros pohár és egy vázában pár szál virág. elégedett vagyok. hallom, ahogy becsapja a Ford ajtaját. tágra nyitom az ajtót, hogy lássa, vártam már hogy újra lássam. nem szól semmit, csak belép. szeretné minél hamarabb maga mögött tudni a hideget. megfordul és köszön.

- Szia.
- Hello bébi.

csak nézzük egymást 2 percig szótlanul. majd odalépek hozzá és megcsókolom. lesegítem a kabátját, felakasztom egy falba vert szögre. az asztal helyett inkább a tűz elé ülünk le, magunkhoz véve a bort.
beszélgetni kezdünk. fel kell tápászkodnom és behozni a dugóhúzót a konyhából. szentségelek kicsit, mert nem akartam megtörni ezt a pillanatot azzal, hogy félvakon beragadt fiókokat rángatok és túrok fel. diadalittasan visszatérek a bornyitóval, visszaülök mellé és kinyitom az üvegeg. a dugót behajítom a tűzbe és figyelem, ahogy bebarnul, majd elég.

rengeteget beszél. imádom hallgatni. ez mindig is így volt. elkezdi mondani és szinte sohasincs vége. de a legjobb része nem is a mennyiség, hanem a lelkesedése, ahogy előadja a kis történeteit. ő tud a legőszintébben örülni azok közül az emberek közül, akiket ismerek. látnotok kéne, ahogy mosolyog. és most, ahogy a lángok megvilágítják az arcát én szebbnek látom őt, mint bármikor eddig. az is igaz, hogy még délután, amikor nekiláttam a takarításnak kinyitottam az elöttünk heverő bor ikertesóját és bevágtam az egész üveggel.

szóval csak ülök és hallgatom őt, közben kortyolok és megpróbálom újra megtalálni a dugóm. válaszolok néha, amikor kérdez. pár perc elteltével elkezdem unni ezt a sok beszédet. ránézek. felveszem a beszéde ritmusát és mosolyogva bólogatni kezdek.
- hááááááát ez nagyon érdekes, akkor most dugjunk - mondom.

jó. nem vagyok egy reneszánsz ember. ez van.

a hátamra fordulok és összekulcsolom a kezem a fejem alatt, ő a könyökömre hajtja a fejét és átkarol. nagyon jó volt vele. beszívom a samponja illatát. oldalra fordulok és megpróbálom kinyomozni, hogy merre lehet a poharam. annyi bizonyos, hogy még a legelején igyekeztem biztonságba helyezni. ismerem magunkat. nem egyszer előfordult, hogy egymásra kattantunk és porig romboltuk a wellnes szálló tip top szobáját. égett is a pofám amikor kicsekkoltunk, mindegy. szemem sarkából kiszúrom, hogy ott sorakoznak a poharak az asztal lábánál. a hifiből Perry Como énekli a Magic Moments-t. megpróbálom elfütyülni a dallamot, de még csak közel sem járok hozzá. hogy végre elcsendesedjek rátapasztja az ajkait a számra. belátom, hogy így tényleg sokkal élvezhetőbb.

kivégezzük az üveget. beszélgetünk. mindennapos dolgokról. sokat nevetünk. mégegyszer megpakolom a tűzet. kiábrándító lenne, ha kihunyna reggelre. semmi kedvünk szétfagyni, de annyira jó most itt, hogy felajánlom, hogy figyelni fogok és nem hagyom kialudni.

reggel felkelek. felöltözöm gyorsan. ő még alszik. nagyon nehezen ébred. kinézek az ablakon, fehér az egész táj. áldom az eget, hogy még egy hétig szabin vagyok. keresek valami napindító zenét. lassan felébred a lány is...

...