csütörtök, április 02, 2015

ground zero

2337 pitch black csak a 10 colos monitor világítja meg a billentyűzetet pont annyira hogy ne lehetetlen csak kurva nehéz legyen gépelni.

ujjaim osonnak a klaviatúrán, mint 10 kicsi ninja, nesztelenül, mivel eszemben sincs felébreszteni a két kismadarat a másik szobában a kopácsolással.
addig van béke amíg alszanak :)
vajon így maszatolnak a sötétben azok akiknél a gyerek aludt el pár órája a másik szobában? gondolom igen...

zavar hogy nem írtam rég óta. zavar hogy nincs miről írnom. történnek dolgok, ez az, de már rég nem olyan izgalmas mint amilyen nem is olyan rég volt.

volt egy álmom pár éjszakával ezelőtt. kint voltam magny-ban, valahol a tó mellett és egy kerítésnek dőlve arra gondoltam, hogy szarok az egészre de én vissza nem megyek ebbe az egzisztencia építésnek nevezett loop-ba. kurva jó érzés volt. felszabadító. ott ülni a fűben és úgy érezni szabad vagyok.

aztán megszólalt az ébresztő és bementem a gyárba. lol

legviccesebb az egészben hogy egész nap majd elalszom, sőt el is alszom a munkahelyemen. most meg hogy lehunyhatnám a szemem ki akarok menni a konyhába - persze a fürdőn át, csendben - és el akarok szívni ott egy cigit.

meg lehet betolok egy kupicával krs lett likőrjéből is. különben sose fogy el.

fuck... kiságinak igaza volt tényleg bonbonmeggy íze van ennek

szóval itt állok egy fürdőköntösben a nyitott ablaknál, van cigim és bámulok ki a néptelen utcára és a szemben lévő zsidó óvodára. ami lehet nem is az, de egy dávid csillag csak van az ablakában.

a falióra mint metronóm kattog felettem, felhívja a figyelmem a tényre, hogy telnek a másodpercek, percek, órák és ideje lenne visszahúznom már az ágyikóba, mert reggel franciául kell brekegnem ismeretlen emberekkel. ez az évszázad legnagyobb blöffje...

tegnap visszamentem a konditerembe, hogy színesebbé tegyem a mindennapokat és hogy ne érezzem magam tunyának. hála ennek reggel 6 percig tartott amíg felvettem egy pólót.

fáj a szám ahogy hozzáér a felespohárból az ital. megharapott ma a kismadár csupa szeretetből. ez ilyen. azt bántjuk akit szeretünk. story of my life.

sokat gondolkozom mostanában azon, hogy 36 lettem. nem is annyira az éveken, mint amit képvisel.  illetve amivel mostanában próbálkozom. amióta az eszemet tudom napról napra élek. nem anyagilag. hanem hosszútávú tervek nélkül. azt gondoltam, hogy gyökeret ereszteni a kulcs és meg is tettem minden tőlem telhetőt, hogy elinduljak ezen az úton. vettem egy tökéletes lakást. felvettem hozzá egy adag hitelt. bejárok rendesen a munkahelyemre. vannak háziállataim is, hogy érezzem a felelősséget a gondoskodást vkiről, de hazudnék ha azt mondanám, hogy kielégít. azon filózom, hogy ez az élet? felkelünk, csináljuk, vár itthon vki, foglalkozunk vele, lefekszünk majd reggel megint...

gondolom mindenki végigpörgeti ezeket a kérdéseket magában, de ettől még nem vagyok közelebb a megoldáshoz.

próbálom magam azokhoz az emberekhez hasonlítani, akiket régóta ismerek, együtt nőttem fel. úgy érzem ők megtalálták a helyüket ebben. és rosszul érzem magam amiért én meg nem.

elfogyott a cigim. ideje visszamenni...