nosztalgikus lesz, csupa érzelgős faszság, attention

egyedül vagyok. alone in the dark, in front of my computer with candlelight at the back. korán van még, nem indokolt, hogy ilyen álmosnak és fáradtnak érezzem magam, mégis majd leragad a szemem. a fülembe dübörgő ritmusok tartanak ébren, meg a tudat, hogy van mellettem egy korsó sör és pár szál cigaretta. nem várok semmire és senkire. a telefon is messze mögöttem, meg se hallanám ha csörögne. be kellene illeszkednem. de elfáradtam. amire oda tudok figyelni, az az, hogy miként követik egymást a számok a mixben. honnan lopták az ütemeket, groove-okat. elmosolyodom, ahogy ráismerek 2 ütemből prince-kiss-jére. talán ezt és mj - billie jean-jét használják alapnak a legtöbben.

elbringáztam ma szülőlakótelepem mellett. mindig megérint az a hely. minden sarok. minden fa, a padok, a lámpák, ahogy bevilágítják az úttestet. ismerem, mint a tenyeremet. bár a tenyeremet nem is ismerem annyira. sose nézegettem. unalmas egy testrész. az azon futó kusza vonalakból sem tudok kiolvasni semmit.
szóval mosollyal az arcomon tekertem végig a három emeletes házak között, felidézve gyermekkorom odaillő mozzanatait. amint TB-kével a lépcsőházakat mostuk, sima hipóval, domestosról még nem is hallottunk, és bazi szürke ronggyal vileda felmosó helyett. átéltem azt a várakozást, amit akkor éreztem, tudtam, hogy amint végzünk lemegyünk a kölcsönzőbe, kiveszünk valami filmet. a kisboltban feltankolunk kókuszos kekszből és sűrített tejből.

eszembe jutott egy hideg tél, amint a 3 talpas vasszánkómat cibálom magam mögött. kormánya is volt. piros volt a színe. lassú volt mint a tetű. az összes srác már kétszer leért a dombon meg vissza, mire én egyáltalán beindultam.

a játszótér is teljesen másképp nézett ki. EU szabvány mászókák és hinták helyett ronda zöld vascsövekből takolt szörny állott a tér oldalában. az volt a vár. felmásztunk rá, pörögtünk a rúdakon és pofáraestünk a salakkal borított földön alatta.

láttam a fákat, amiknek a termését hajigáltuk. bakaszivarnak hívtuk. hosszúkás zöld pálcika, hegyes véggel. galambtollat dugtunk bele, hogy jobban szálljon.

vagy az a gyümölcs, aminek a nevét akkor sem tudtam, de nem is a neve vagy az íze volt érdekes. sokkal inkább a tény, hogy egy hajlékony botra tűzve lendületből akár a másodikon lévő ablakokat is el lehetett találni velük.

családi legendáriumom egyik kedvenc története amikor anyám vezetni tanult az utcánkban. anyúról tudni kell, hogy sokkal inkább stevie wonder a volán mögött, mint mondjuk sumaher(akárhogy is írják). egyszer bejött értem az oviba autóval. értsd szó szerint. bele az ovi hatalmas vaskapujába.

láttam a nyárfákat. terebélyes koronájuk az erkélyünk előtt árnyékolta be a fél házat. nyáron pedig a fáról midenfelé repkedő fehér vatta lepte el az utcánkat, szobáinkat. lehetetlen volt felporszívózni, beleragadt a szőnyegbe, ezzel az őrületbe kergetve nagymutert.

a nagytakarításokat imádtam. nah persze nem vettem ki a részem belőlük. tessék lássék módon letörölgettem a port a szekrényekről, gondosan kikerülve az összes kis szobrocskáinkat. a mókát nekem a szőnyegtől mentes padlófelület jelentette, amin a zoknimat lyukassá csúszkáltam keresztbe a két szobán.

volt egy lemeztartónk. két fatalp összekötve 30 fehér drót félkörrel. ezek közé voltak bedugdosva nagyszüleim lemezei. máté péterek, hernádi judit, koncz zsuzsa, carpenters és hofi bakelitek. sosem láttam őket hallgatni ezeket. amikor feltettem a hofit, akkor nagypapi leült mellém és együtt nevettünk. örültem persze ha a felét értettem. hol van ehhez képest egy cd? vagy mp3?

elég is a nosztalgiából. bár imádom csinálni. felidézni ezeket az időket. remélem van túlvilág. remélem újra találkozom majd velük. remélem majd ha, ennek itt vége lesz, akkor újra együtt leszünk. nagyon nem lenne fair, ha csak ennyi jutna azokból az emberekből, akiket a legjobban szerettem.