1859, szerda aug 6
lk előtt üldögélek, kivételesen nem szól zene csak a tücskök ciripelnek és az elvtársak vitatkoznak a háttérben, hogy hogyan is kéne megépíteni a budit.mai napom egy kibaszott vesszőfutás. reggeltől a konzerválóban izzadtam,és sakai-já változtattam rengeteg zöldséget. délutánom meg azzal telik, hogy megpróbálom elérni ezt az angol mókust, de esküszöm, hogy az elnököt hamarabb kapcsolnák, mint őt. kezdem elveszteni a humorérzékem. elegem van ebből az ET játékból. haza akarok menni és kész és kurvára fáraszt, hogy nem jutok egyről a kettőre.
az egyetlen dolog ami még fenntart, mielőtt hit rock bottom az a valszeg a béka seggébe rejtett mágnes. elvileg ma este bemegyünk st. marten-be és ott úgy leiszom magam, hogy ne is érdekeljen már az se, hogy hol vagyok. megoldásnak kevés, félmegoldásnak még elmegy, szórakozásnak kiváló. rendet raktam az lk-ban és összepakoltam a ruháimat, hogy lássam mennyi cuccom is van. nagyon úgy tűnik, hogy egy fél Szabó Ervin könyvtárat leszek kénytelen itt hagyni. nem is beszélve jó pár pulcsiról, pólóról. vagy a mini hifiről és hangfalakról. tudom, aki kurvának ment ne sírjon, ha megbasszák, én hoztam ide ezt a sok kacatot. úgy kell nekem…
azt bánom nagyon, hogy nem mentem haza júli közepén az osztrákokkal, most nem ülnék ebben a szószban. bocs… elragadt az önsajnálat. megesik.
nézzük a napos oldalát. mert napos oldal aztán van itt bőven. úgy kell keresni az árnyékot, hogy békében írjak pár mondatot.
elvileg holnap is a konzerválóban kezdenek az elvtársak, de ha ma este külön nem hívják fel a figyelmem, akkor elfelejtek majd megjelenni. nem mintha bármi is kötelező lenni itt.
találtam a hamutálban egy félig szítt cigarettát. el is szívom.
bemásztam az lk-ba, néhányan nekiálltak mellettem paradicsomot szüretelni, de inkább süssék rám a lusta gyesznó bélyegzőt, mintsem a mai robot után nekiálljak zöldséget szedegetni. a kíváló dolgozó érdemrendről ezennel ünnepélyesen lemondok bárki javára.
inkább elmélkedem. töröm a fejem azon, hogy s mint lesz majd otthon és a nagy revolution, amit tervezek bekövetkezik-e. vannak félelmeim.
amikor anno eladtam a régi lakásom és megvettem az újat, hasonló lelkesedéssel kezdtem bele a nagybetűs életbe. olyan vágyálmokkal, hogy ezúttal megállom majd a helyem és rendes, becsületes adófizető fogyasztó leszek. azt hiszem 3 hónapig bírtam. ott bukott meg a project, hogy akármerre mozdultam azzal szembesültem, hogy kurvára nem éri meg. beállni a sorba, melózni keményen, hazavinni x creditet, a hónap leforgása alatt elkölteni, megélni belőle. akkor indult ez a blog is. akkor indultam el én is. akkor kezdődött ciprus.
most annyiból más a helyzet, hogy öregebb és ezáltal remélhetőleg bölcsebbé is lettem. olyan munkahelyre várnak vissza, amit szeretek és érzem, hogy meg vagyok becsülve. és bár a lakásomat még mindig nem tekintem otthonomnak, de igyekezni fogok azzá varázsolni.
kommunizmus is gone for a while. nem csalódtam benne. még mindig szentül hiszem, hogy a legélhetőbb életforma. a tökély az lenne, ha meg tudnám ezt teremteni otthon is. hiszen itt a nagy bökkenő abban van, hogy messzi vannak az öcséim, barátaim és herótom van ettől a kajától plusz nem nagyon értjük meg egymást az elvtársakkal.
szóval jöjjön egy kis fogyasztói lét. baszki rengetegen csinálják, tuti hogy van benne valami. ha a barátaimnak megy, akkor nekem is össze kell hogy jöjjön. ha ők megtalálták a helyüket, bejárnak melózni, családot alapítanak, rendezkednek, munkálkodnak, akkor nem lehetetlen, hogy én is beleférek a képletbe. ezt fogom most megpróbálni.
leginkább attól tartok, hogy idővel, mint ahogy szoktam bele fogok unni abba, hogy minden nap egyforma. az ami másoknak rutin számomra időfecsérlés lesz. hiszem, hogy az életem nagyon értékes. azt, hogy ha nem is vagyok hivatott nagy dolgokra, vagy a világot megváltani, de tartozom magamnak annyival, hogy azokat az éveket, amiket ebben a testben leélek úgy kell élnem, hogy ne váljak rabszolgává. ne motiváljon a pénz vagy az azon beszerezhető csip csup javak. megvan a laptopom, a lemjáim, ezek azok a tárgyak, amikhez ragaszkodom. pólókon díszelgő krokodilok vagy érintőképernyős mobilok nem motiválnak. nem furcsa egy világ az, ahol egész évben melózol és gyűjtögetsz arra, hogy majd nyáron elmehess 2 hétre tengerpartra nyaralni? ehhez csak annyi kell, hogy összepakolj. feltéve ha nem várod azt, hogy kiszolgáljanak közben és a segged alá rakjanak mindent.
másik apróság amivel megszokott gyűlni a bajom azok az emberek. akikkel élek. nem közeliekre gondolok, az egy egész másik bekezdés lesz. most csak úgy általában. elég sok honfitársamat lenézem és ostobának tartom. kicsinyességük az idegeimre megy. és ott vannak lépten nyomon mindenütt. elég lemenni a közértbe, felszállni a metróra vagy végighallgatni egy elkapott beszélgetést egy parkban. ám a legrosszabb amit tehetünk, ha kinyitunk egy újságot, bekapcsoljuk a híreket vagy felmegyünk az index-re vagy magyarnemzetonline-ra, kinek mi tetszik.
so called vezetőink zs kategóriás drámákat adnak elő, orrba szájba hazudoznak és fel sem merül bennük, hogy téboly az egész. azok pedig akik egyik mellett vagy a másik ellen még képesek is az utcára vonulni és csordában hőbörögni, azok akaratlanul is éltetik ezt a szart. vajon meddig lenne életképes egy színház, ha soha egyetlen néző se tenné be oda a lábát? kinek játszanák akkor az izaura visszavág 8-at vagy a harag pöcse 12-t?
rendet szeretnék tenni még egy másik régióban is. a szívem háza táján. amióta az eszemet tudom, úgy kb. 2003 óta, megteszek mindent, hogy senkit se szeressek meg, aki közel kerül hozzám. egyetlen esetben buktam ezt el, érdekes módon ővele szeretnék a legjobban találkozni. de a lényeg, hogy útközben egynéhányszor erősen súroltam a bunkóság és a nemtörődömség csöppet sem ékkövekkel kirakott falát. ami meg ugye nagyon nem fair. szóval van még hova fejlődni atti. gondolkodj…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése