A maláji siheder fejletlen kamaszbája eltűnt hamarosan, és helyet adott az örökké éhes, követelő, gátat nem ismerő asszonynak, akinek teste, testének minden hajlata szerelemre felajzolt íj és buja ígéret volt. Olyan aggodalmas gonddal és szerelemmel ápolta magát, mint az egészen nagy hetérák. A személyzet megrökönyödésére mindennap kétszer fürdött, testét illatszerekbe áztatta, és tiszta, sima üdeségtől párolgó bőrét síkos púderrel hintette be. Haja könnyű, jó szagú sátor volt; parókát csak akkor viselt, ha színházba, bálba, látogatóba mentünk, vagy később, mikor titkos útjaira osont a csöndes, alvó palotából.
Corinna imádta az álarcokat. Egész gyűjteményt hordott össze belőlük, és minden alkalmat megragadott, hogy viselhesse őket. Szeretett ragyogó meztelenségében szobámba osonni este, arcán csipkés fekete vagy fehér selyemálarccal. Kezében magasra emelt, égő gyertyát hordott. Idegen hangon köszönt, mintha nem ismernénk egymást. Úgy jött, mint egy üldözött asszony, aki menedéket keres nálam.
– Az Istenért… Monsieur! Bocsásson meg, hogy betörtem ide, de nem tehettem mást… Rejtsen el… rejtsen el, könyörgöm… üldöznek… – lihegte rémült hangon.
– De kicsoda ön, Madame… és hogy kerül ide éjszaka a szobámba egy szál álarcban… – mentem bele a játékba.
– Ne kérdezzen… nem mondhatok többet… jönnek… hallom… Hová meneküljek?!
– Ide… az ágyamba… ha tetszik…
– Mindegy! – s egy ugrással már ott termett mellettem az ágyban, s úgy tett, mintha félénken elhúzódnék, de hátának és csípőjének meztelen íve felém kínálkozott. S így lett az enyém minden éjszaka más alakban, más ízű szenvedéllyel, új álarcban és új hazugsággal.
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése